A gyöngyös meg a rőfös – a mese és a hagyományos mesemondás
(folytatás)

Szabad Boglárka

MAR. 23, 2023

Az improvizatív, élőszavas mesemondáshoz (tehát amikor nem bemagolt szöveget
mond a mesemondó) két dolog mindenképpen szükséges: egyvalaki, aki mondja, és legalább
egyvalaki, aki hallgatja a mesét.

Korábbi írásom végén ígértem, hogy az élőszavas mesemondás technikáiról, a

népmese mai életéről és a mesék rendszerezéséről is írok.

Az improvizatív, élőszavas mesemondáshoz (tehát amikor nem bemagolt szöveget

mond a mesemondó) két dolog mindenképpen szükséges: egyvalaki, aki mondja, és legalább

egyvalaki, aki hallgatja a mesét. A hallgatóságnak látszólag könnyebb dolga van, de mi a

helyzet a mesemondóval? Kiből lesz jó mesemondó? Egyáltalán honnan ismerszik meg az

ilyen ember?

Akárcsak a hagyományos kultúra mesemondói, úgy napjaink revival mesélői (azok,

akik már nem a hagyományos folklór keretei között tanulták a mesélést) is könnyedén

felismerhetőek: ők azok a Homo Narransnak (beszélő ember) is nevezett személyek, akik

minden beszélgetésében viszik a prímet, akiknek a szavára odafigyelünk, és akik számára a

beszéd, a sok ember előtt való megszólalás nem jelenthet problémát. A jó mesemondó már

gyerekként számot ad kiváló narratív készségeiről, de ez nem feltétlenül jár együtt a kitűnő

bizonyítvánnyal. Sok jó mesemondónk volt gyerekkorában „rossz tanuló”, de annál

beszédesebb, elevenebb gyermek. A Szeged környéki tanyavilágból származó híres

mesemondó, Tombácz János például bőbeszédűsége mellett a kifejezetten problémás

magatartásáról volt híres az iskolás évei alatt.

Mit kell tudni a hallgatóságról? Színpadi előadásról beszélünk, ahol csendben figyel a

„néző”? Furcsán hangozhat, de a paraszti mesemondás során egyáltalán nem erről volt szó. A

folyamatos interakció, a beleszólás természetes velejárója volt a mesemondásnak.

A mese folyamát, a mesélés mikéntjét a mindenkori közösség normarendszere

irányította. Ez azt jelenti, hogy a közösség ízlését, erkölcsi határait feszegető történet nem

maradhatott jelzés nélkül. Ennek technikáit a hallgatóság ismerte és alkalmazta is. A

hallgatóság passzív mesetudása volt az az értelmezési keret, amely az élőszavas mesemondást

a saját funkciójában alakította – bele-bele szólogattak, belekérdeztek stb. –, a közösség tehát

legitimálta vagy éppen átalakította az adott mesét. Passzív mesetudás alatt azt értjük, hogy

bár a közösségben elhangzott meséket a legtöbben ismerték (tehát tudták, mi fog következni,

kik a szereplők stb.); azt elmondani, hitelesen, reflektíven, improvizatív módon

megszólaltatni csakis a közösség specialistái, a mesemondók tudták. Képzeljük el ezt úgy,

mint amikor mindenki tudja, hogy egy bálba milyen ruhában illik elmenni, mindenki hozzá


tud szólni ehhez a témához (kinek milyen a báli ruhája, melyik nem megfelelő, melyik most a

legjobb stb.), de megvarrni, elkészíteni azt a ruhát, csak bizonyos emberek tudják, akik a

báliruha-készítés specialistái. Eme hasonlatnál maradva a szóbeliség báli ruháit, azaz a

meséket a mindenkori közösségek szabói, tehát a mesemondók készítették el.

Azt már tudjuk, hogy a mesemondás hagyományos alkalmain a közönség aktívan is

részt vett a történet szövésében, tehát nem hallgatták csendben a mesét. Ennek több módja is

lehetett: a mesélő megszólította a közönséget, illetve a közönség szólt bele a történet

menetébe, akár jelentősen is eltérítve a mese folyásának irányát.

Lássunk néhány példát erre!

- S osztán tudjátok-e hogy milyen magas volt az a fa? (mesélő)

- Olyan magas volt biztos, mint a Sanyiék udvarán a fenyőfa! (valaki a közösségből)

- Még annál is magasabb volt! (mesélő)


- S akkor a királylegény levágta a sárkány mind a hét fejét! (mesélő)

- Egyet sem hagyott meg? (valaki a közösségből)

- De nem ám! (mesélő)


- Azon nyomban összeházasodtak. Hatalmas lakodalmat csaptak. Én is ott voltam!

(mesélő)

- Dehogy voltál! (valaki a közösségből)

- Biza ott voltam! Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé! (mesélő)


Tudnunk kell, hogy ez az interakció „tartotta életben” a mesemondást. Ez adott inspirációt

és kedvet a történetek elmondásához. Ismerünk olyan mesemondót is, aki közönség hiányában

(éppen felvételt készítettek róla a fővárosban, s így egy üres szobában mesélt egyedül) saját

magával folytatott párbeszédet. Beleszólogatott a saját meséjébe, majd felcsattant, hogy így

nem lehet mesét mondani hallgatóság, érdeklődés nélkül.

A közönséggel/közösséggel való kapcsolattartásnak egyéb, praktikus okai is voltak. A

havasi mesemondó Kurcsi Minya például éjszaka mesélt, az ott dolgozó favágó

férfiembereknek. A sötétben (villany nélküli fakunyhókban) való mesemondás során nehéz

volt szemkontaktussal fenntartani az érdeklődést, így az akusztikus hatásoknak sokkal

nagyobb szerep jutott. Este elalvás előtt a szokásos mesemondás alkalmával az újabb mesék

megkezdése előtt megszólalt a mesemondó: – Csont? A válasz rá: - Leves! Ha kérdésére már


csak néhány hang válaszolt, az jelezte, hogy a hallgatóság elaludt, vége a mesemondásnak.

Ezt nem csak egyes mesék között, de kiszólásképp bármelyik mese közben is lehetett

alkalmazni, akkor, ha a sötétben már nagyon gyanús volt a csend.

Hogyan mondunk ma mesét? Korábban már utaltam rá, hogy a mesemondásról és

egyáltalán a mese szóról sokaknak automatikusan a rajzfilmek vagy a mesék könyvből való

felolvasása jut eszébe. Jó tudni azonban, hogy az improvizatív hagyományos élőszavas

mesemondással is egyre gyakrabban találkozhatunk. Számos pedagógus, óvónő,

közművelődésben dolgozó szakember vagy színész (sőt, még az „átlagemberek” is!:)) dönt

úgy, hogy belevág a mesemondásba. Egyesületek, alapítványok, különböző csoportok

biztosítják számukra a szakmai közeget, ahol a mesemondók tapasztalatot cserélhetnek és

segíthetik egymást. Ilyen például a Meseszó Magyar Mesemondó és Szövegfolklór Egyesület a

Meseközpont Alapítvány vagy a Tekergő Meseösvény Egyesület is (hogy csak néhányat

említsek). A mesemondáshoz szükséges induló ismereteket sokan pusztán rengeteg

gyakorlással, míg mások továbbképzéseken való részvétellel szerzik meg. A Hagyományok

Háza 60 órás akkreditált képzést indít minden évben Magyar népmese - hagyományos

mesemondás címmel, mely képzésen eddig minden évben 25 hallgató végzett.

Honnan ismerjük meg az „igazi” (itt az élőszavas improvizatív mesemondást értem)

mesemondót? Íme, egy kis segítség:

- Bár a mese „vázát” szilárdan tartja, bizonyos részleteken gyakran változtat,

rögtönöz…

- Improvizál. Kapcsolatot tart a közönséggel/közösséggel és folyamatosan reflektál arra,

amit tapasztal a mesemondás során.

- Nem rímben beszél. A népmese epikus folklórműfaj. Ez azt is jelenti, hogy bár énekes

(egy két mesénk ilyen) vagy rövid verses betétek előfordulhatnak benne, alapvetően

nem egy versre hasonlító dolog a „végeredmény”.

- Nem minden népmesemondó beszél tájnyelven. Nem ettől függ egy mesemondó

hitelessége, sikere. Vannak tájnyelven mesélő mesemondók, s vannak olyanok is, akik

e nélkül is izgalmas, élvezetes perceket tudnak okozni hallgatóságuknak.

A mesék rendszerezése kapcsán legtöbbünknek jellemző szereplők, királyfik, sárkányok

és vasorrú bábák, esetleg Mátyás király, de maximum egy kisgömböc jutnak eszünkbe.

Nézzük meg, milyen szűkebb mesei kategóriák léteznek! Ezek európai viszonylatban is

megállják a helyüket, tehát véletlenül se gondoljuk azt, hogy a magyar népmesék

valamiféle egyedülálló rendszert képeznek az európai kultúrában. Természetesen megvan


a magyar népmeséknek is a sajátos „ízük”, de tudnunk kell, hogy az itthoni mesekincs

európai mesekincs is.

Az állatmeséket mindenki ismeri. Ezek azok a történetek, amelyek legtöbbször a

medve, a farkas, a róka és a nyúl példáján keresztül mutatják be a „többet ésszel, mint

erővel” elvét, azt, hogy az okosabb állat győz, a butább pedig pórul jár. Az állatok

ezekben a mesékben tehát emberi tulajdonságok megtestesítői. Számos állatmese

foglalkozik az emberek és az állatok kapcsolatával. (Állatmesék pl.: A holló és a róka, A

farkas és a róka stb.)

A tündérmese vagy más néven varázsmese a legismertebb mesei műfaj. Ezekben a

történetekben a rendkívüli képességgel rendelkező főhős varázserejű tárgyak és csodás

segítőtársak közbenjárásával, természetfeletti lényekkel küzd meg az elérendő célért. A

mesehős a kívánt célig vezető küzdelmes, nehéz utat általában a társadalmi felemelkedés

reményében teszi meg (szegénylegényből módos gazda vagy akár király lesz).

(Tündérmese pl.: Fehérlófia, Hamupipőke stb.)

A novellamesék az európai népek folklórjába jellemzően reneszánsz közvetítéssel

jutottak el, a magyar mesekincsbe pedig a 16-17. század folyamán kerültek be. Ezeknek a

történeteknek szereplői gyakran királykisasszonyok, nemesek, királyok, azonban itt

csodás tárgyakkal, természetfeletti jelenségekkel nem találkozhatunk. Jó tudni, hogy az

ilyen mesék gyakori jellemzője a szentimentális moralizáló hangvétel, és hogy gyakran a

ponyvairodalomból is merítenek. (Novellamese pl.: A fortélyos leány, Mátyás király

meséink stb.)

A legendamesék csoportjába azok a történetek tartoznak, melyek keresztény

szentekről, Jézus Krisztusról és Szent Péterről vagy akár az ördög kicselezéséről szólnak.

Ezek a mesék teszik ki a magyar mesekincs mintegy egy nyolcadát, ami európai

viszonylatban is jelentős. A legendamesék tartalmilag olykor több típusba is

besorolhatóak. Gyakori kezdőformulájuk: „Mikor az Úr Jézus Szent Péterrel a földön

járt…”. (Legendamese pl. A lusta juhász, Az ördög kilenc kérdése)

A tréfás mesék humoros történetek, melyek váratlan, furcsa eseményekről, illetve

ostoba, együgyű emberekről szólnak. Ezekben a történetekben gyakran tűnnek fel

különböző zsáneralakok (papok és szolgáik, világi elöljárók, kikapós menyecskék,

vénlányok, katonák, csavargók) . A tréfás mesék leghíresebb csoportja az úgynevezett

rátótiádák vagy falucsúfoló meséké (Tréfás mese pl.: Bolond Mihók, Ilók és Mihók, A

rátóti csikótojás stb.)


A láncmese a formulamese (olyan szövegek, amelyekben a szerkezet tartalom-

meghatározó tényező) egyik fajtája. A magyar népköltészetben több fajtája ismeretes.

Egyik egyszerűbb típusa a felelgetős mese, melynek legfőbb jellemzője, hogy a

mesemondó kérdez, a hallgatóság pedig válaszol. A láncmesék egyik csoportját alkotják a

halmozó mesék, melyekben az ismétlődésé a főszerep. (Láncmese pl. A kóró és a

kismadár, A répa stb.)

Csalimesének azokat a meséket nevezzük, melyek általában cirkalmasan kezdődnek,

izgalmas kifejtést ígérnek, ám egy fordulattal, logikai csellel hirtelen véget érnek. Valójában a

mesemondó úgy tesz, mintha épp mesét mondani készülne, majd pedig a közönséget rászedve

kitér a mesemondás elöl. A csalimesékre általában akkor kerül sor, amikor a mesemondó már

elfárad, vagy amikor a hangulatot szeretné oldani, illetve szünetet akar kezdeményezni. (pl.

„Melyiket mondjam: A gyöngyöst vagy a rőföst?” – A gyöngyöst! – De a rőfös hosszabb! -

Akkor a rőföst! – De a gyöngyös szebb! …)

Végül, de nem utolsósorban a hazugságmesék olyan történetek, melyek

képtelenségekről, a valóságtól távol álló dolgokról szólnak. A hazugságmese próbára teszi a

mesehallgató figyelmét és logikai képességeit: akkor okoz igazi élvezetet, ha a

képtelenségeket, az abszurd csavarokat követni tudjuk a történet hallgatása során, hiszen

ebből fakad a történetmondás humora. Véleményem szerint ezekhez a mesékhez különösen jó

memória és narratív készség szükségeltetik. Sok helyütt nem is mesét kértek, amikor ilyen

történetekre vágytak, hanem azt mondták: „Hazudj egyet!”

S mi mással zárhatnám írásom, mint a nagymamám által használt (s számomra is a

legkedvesebb) mesezáró formulával?

„Ennyi volt. Mese volt. Füle farka benne volt. Aki evett kását, mondjon neki párját!”


(Görögkatolikus Szemlélet 2017 ősz)