VII. Kárpát-medencei Népmesemondó Találkozó

Az élőszavas mesemondás mai szerepe a népmese rokonműfajai tükrében

Elhangzott a VII. Kárpát-medencei Népmesemondó Találkozón

Benedek Katalin köszöntője

Kedves Megjelentek, Tisztelt Hallgatóság!

A VII. Kárpát-medencei népmesemondó találkozó Szabóné Bognár Anikó – a Kecskeméti Katona József Múzeum múzeumigazgató-helyettese  és Klitsie Szabad Boglárka

– a Meseszó Egyesület elnöke konferencia szervezőinek köszönhető. Víziójuk eredményeként ismét egy ’újszerű’, ’formabontó’ találkozót kívántak megrendezni.

A konferencia, amit most meghallgatni készülünk és aktív részvételünkkel elkezdjük lefektetni e műfajokra vonatkozó új elképzeléseket - elveket - a hagyományokban gyökerezik, de  azokat minden téren megújítani és meghaladni akaró számos újdonsággal kísérletezik  s ezzel együtt vitákra is alkalmat adó előadással, és eseménnyel mindenki számára kínál személyesen őt érdeklő rengeteg programpontot:

Amint az ebben a körben jól ismert, az élőszavas  művészi előadásmód a szórakoztatás és gondolkodtatás közismert alaptémáival, motívumokkal, elemekkel figurákkal archetipikus és hétköznapi általános emberi jellemvonások által, de a megunhatatlan alapszituációk kreatív áthangolásával létesített művészi produkciók révén jöhet létre. Olyan környezetben melyben a műélvezetet az előadói egyéni tehetség, a befogadó hallgatóság közösségi  színterén és jelen korunkban együtt a hétköznapi vagy költői beszédmódon, az élőbeszéd nyelvi és nonverbális, geszturális invenciókkal párosuló produkciójával hozzák létre a sok funkciót betöltő egyéni és egyúttal a közösségi befogadás élményét.

A 21. sz. igénye sokkal nagyobb a 20. századig érvényes célkitűzéseknél: napjainkban fel kell tárni a múlt fentebb említett hagyományait. de a belőle kialakítható jövőre vonatkozó, törvényszerűségeket is, egyúttal azonban  fel kell (lehet) használni a 21. századi, a döntő, megelőző korszakok lehetőségeitől teljesen eltérő, új utakon járni akaró modernizáló, performatív technikákat is pl. az AI-t, a filmet, a videót stb. A mai kihívásokhoz a tovább építkezésekre a korábbi generációktól sem a felnőttek, sem a gyerekek nem kaptak elégséges kreatív mintákat, sok tekintetben magunknak kell megteremteni, hogyan hozzuk létre a 21.ik századi kérdésekre  saját korszerű válaszainkat. Beleértve azt is, hogy a következő generáció ne csak túléljen, hanem reménye  legyen, maga képességeit hatásosan biztonságossá tevésére és legyen mozgósító lelki ereje is a jövendő kiteljesítéséhez.

Az élőszavas előadónak magának kell belebújni a mondott szereplő mivoltába, de szüksége van támogatóra is, aki formálja az előadói technikáját, hogy megtanulja, hogyan bánjon a tehetségével, miután kellően megtanulta akarattal, fanatizmussal, hogy ha ővele történne egy szerep, mi férne bele annak megformálásába. Szerepről szerepre magára kell húznia annak történését és kitalálni, hogyan tudja beleteremteni , megalkotni a maga történetét, hogy ezzel hitelesen tudja interpretálni azt, amit előad. Ehhez magasan képzett mentor-tanár kiképzésére, a mentoráló kiképzőre van szüksége tehetsége kifejlesztésére, plusz annak megmutatására, mit kell tennie, hogyan kell elkerülve a mindenáron való sikerességre törekvés közhelyeit. kisimítani a görcsös igyekvést, hogy hiteles lehessen szerepe megformálásában. A mentor feladata  abban is megnyilvánulhat, hogy segít kritikusan szemlélni a produkciót, tárgyilagos kielemzéssel rámutatva arra, mi az, ami benne nem tetszetős és hogy mit és hogyan kell tenni ezellen.

Az elsajátítás sikerességének legadekvátabb próbája, hogy sok előadást kell különböző vidéken tartani, hogy láthatóvá váljon számára is, mit szólnak hallgatói egy máshonnan jött előadó  interpretációjához, megértik-e, vagy nem, amit mondani akar megnyilvánulásával.

Nagy a jelentősége a fiataloknak szóló előadásoknak fiatal előadók általi bemutatásának, hisz az előadó és hallgatósága ekkor ugyanazt a kortársi  verbális, gesztusnyelvet beszéli.

véli Rost Andrea a művészi interpretátor szerepéről:

Ma is jelentékeny szerepe van az áthagyományozásnak mindkét oldalról: az átadó szempontjából  átadni, amit tud, az átvevő szempontjából, hogy kiépíthesse kontinuitását, vagy épp konfrontációját adja az elődök ismereteivel kapcsolatban

A napjainkban élő népi/közkultúra az áthagyományozódott népi műveltség és az élő alkotás  talaján jön létre és interakció révén működik: hatni tud az öröklött kultúra megújulására/ legfőképp revitalizáló megújítására.

A jó mesemondó - Kovács Ágnes mesekutató szavait némileg leegyszerűsítve - „szavakkal fest képeket” –idézi többek közt Agócs Gergő a Hagyományok Házában 2021-ben, s ennek a láttató erejű mesemondásnak a hagyományos módszere pedig tanulható, tanítható. A szabad, rögtönző, élőszavas mesemondás nemcsak művészi élményt ad, hanem kiemelten fontos képességeket fejleszt; hozzájárul a magabiztosabb megszólaláshoz, fellépéshez, segíti az előadói, pedagógusi jelenlétet, fejleszti a meggyőző, hiteles kommunikációt is – olyan fontos sajátságokat, amelyek digitális korunkban is hangsúlyozottan értékesek. Ehhez nyújt nagyszerű lehetőséget az idén 25 éves Hagyományok Háza ősszel induló képzése, mely pedagógusok és közművelődési szakemberek számára kínál elmélyült szakmai és gyakorlati tudást a szövegfolklór tanulásáról és tanításának módszertanáról.

A népmese azonban nem csupán olvasnivaló és kulturális örökség, hanem élő, szóbeli hagyomány is, amely személyes élménnyé válik, tudást közvetít és közösséget teremt. Sőt szerintem ennél is több szunnyadó képességet hoz mozgásba: költői nyelvezetén,  amit dramaturgiai érzékkel kombinál, a jó élőszavas előadó megkeresi  minden karakterében a saját igazságát s azért tud aktuálissá válni, mert átformálja az ő mesemondói igazságává vagy általános emberi erénnyé.

Ezt segíti az előadó belső tudása, amit célirányos képzés bontakoztatott ki benne az előadói dramaturgia és az előadás műhelytitkainak, mechanizmusai működtetésének  feltárása révén.

 A Hagyományok Háza alapításától fogva elkötelezetten dolgozik azon, hogy ez az élő hagyomány méltó helyére kerüljön a közművelődésben, a közgondolkodásban. A népmese első hallásra sokakban a gyerekkor világát idézheti, eredetileg azonban felnőttek is meséltek egymásnak. Ugyanakkor a hagyományos népmesemondás jóval több egyszerű történetmesélésnél. Művészi alkotótevékenység és önkifejezés egyszerre; nem mellesleg a mesemondás, de a mesehallgatás is formálja a figyelmet, a kreativitást és az érzelmi intelligenciát is: a hősök útja, a próbatételek, a döntések és a konfliktusok leképezik az emberi viselkedést. A történetek nemcsak szórakoztatnak, hanem elgondolkodtatnak és közös élményeket adnak a hallgatóságnak. A népmese mai „reneszánsza”, a mára a szövegfolklór területén is jelentős revival mozgalom – vagyis az a kulturális megújulási törekvés, amely a szóbeli népmese hagyományát tovább élteti a kortárs közösségek számára – többek között éppen a Hagyományok Háza képzéseinek is köszönhetően. Ez nem véletlen, hiszen ezek a tanfolyamok, melyek a mesemondás intézményi támogatásának kiemelkedő eredményei, 2007 óta egyre népszerűbbé váltak; a volt hallgatók mesemondó egyesületeket, szervezeteket alakítottak, egyre gazdagodik, színesebbé válik a mesemondók világa.

A jó mesemondó megszólítja a közönségét, alkalmazkodik hozzá, keresi a tekinteteket, felméri a hangulatot. Használja az arcmimikáját, gesztikulál, ügyesen játszik a hangerővel, illetve a beszédtempó változtatásával, és természetesen jól ismeri a népnyelvet is.” – fogalmaz egy interjúban Agócs Gergely néprajzkutató, mesemondó, a Hagyományok Háza főtanácsadója. A hagyományos mesemondás lényege ugyanis, hogy a mesélő nem szó szerint idéz fel egy megtanult szöveget, hanem a történetet, a szerkezetet vési az emlékezetébe, amelyet minden alkalommal a hallgatósághoz igazítva, improvizálva, saját szavaival mond el. Ez egyszerre fejleszti a mentális és verbális készségeket, a gyors gondolkodást, ennek gyakorlása gazdagítja a szókincset, fejleszti a beszédkészséget, erősíti a természetes előadói jelenlétet. 

Kívánok mindenkinek emlékezetre méltó, fergeteges szórakozást és gazdag, inspiratív művészi élményeket.