A gyöngyös meg a rőfös – a mese és a hagyományos mesemondás

„Melyiket mondjam: A gyöngyöst vagy a rőföst?” – kérdezte mindig nagymamám,

azokon a téli estéken, és a meggyszedéseken, amikor már fáradt volt mesélni, de nevettetni

még szeretett volna. Mi, gyerekek – de lehet, hogy a felnőttek is – gyűlöltük ezt a kérdést,

hiszen tudtuk, nem lesz belőle „igazi mese”. Akkor még nem sejtettem, hogy évekkel később

egy folklorisztikai szemináriumon a csalimese definícióját hallgatva realizálom majd: Hát a

gyöngyös, meg a rőfös is az volt! Egy csalimese! Teljes egészében így hangzik: Melyiket

mondjam? A gyöngyöst vagy a rőföst? – A gyöngyöst! – De a rőfös hosszabb! Akkor a

rőföst! – De a gyöngyös szebb! És ez így ment tovább a végtelenségig….

Kevesen tudják, hogy a mese szó egyes nyelvrokonainknál, például a voguloknál és

osztjákoknál egyaránt megtalálható „mese, monda” jelentéssel. Nálunk, írott forrásokban a

XIV. században bukkan fel, amikor is jelentése még teljesen más: találós kérdést értettek

rajta. A mese szó klasszikus értelemben vett jelentése véglegesen csak a XVIII. században

alakult ki. Ami napjainkat, és a mese fogalmát illeti, fontos megemlíteni, hogy jelentése

folyamatosan változik. Hányszor halljuk? „Megyek mesét nézni.” A mesét ugyanis eredetileg

nem nézték, hanem hallgatták, s ebből máris tudja az olvasó, hogy itt most két különböző

jelenséget, a televízió rajzfilmjét, és az élőszavas mesemondást állítom egymás mellé,

egymással szembe.

Nem új keletű gondolat a mesék mivoltáról, hasznáról, lehetőségeiről elmélkedni. Jacob és

Wilhelm Grimm a 19. század elején, adja, ki a Kinder und Hausmarchen című gyűjteményét,

s eme német példa hatására nálunk is megindul a népmesék gyűjtése. Fontos megemlíteni,

hogy Magyarországon ekkor éppen a nemzeti öntudatra ébredés időszakában járunk, s témánk

szempontjából szervesen idekapcsolódik az a tény, hogy a népi kultúra felértékelődése itthon

a szóbeli folklór gyűjtése mentén kezdődött meg. Egy hosszú folyamat az, melynek során a

19. század első folklór-szövegek iránt érdeklődő nagyjai publikálják – többek között - a

különböző módszerekkel gyűjtött népmeséket. A legelső ilyen munka Gaal György Märchen

der Magyaren című német nyelvre fordított, ám Bécsben állomásozó magyar katonáktól

gyűjtött anyaga. Pár évtizeddel később, Erdélyi János, a Népdalok és mondák című

háromkötetes gyűjteményének mindegyik kötetében közöl népmeséket. Erdélyi a Kisfaludy

Társaság megbízásából az Akadémiához korábban beküldött anyagokból dolgozott, s így

szerkesztette meg az említett gyűjteményt. A kor szemléletére jellemző volt, hogy a

„csúnya”, vagy „nem oda illő” szavakat kitörölték, alkalmasabbnak gondolt kifejezésekkel

helyettesítették, tehát a népköltészeti alkotásokba úgy nyúltak bele, hogy azt olvasva

manapság csak találgatnunk lehet mi az, ami a szerkesztő vagy a „beküldő gyűjtő” fantáziája,

ízlése szerint alakul, és mi az, ami a népi kultúra szüleménye. A 19. század

népmesegyűjteményeire (a teljesség igénye nélkül néhány mesegyűjtő és mesekötet

szerkesztő pl.: Merényi László, Kriza János, Arany László, stb.) még jellemző ez a fenti

esztétikai cenzúra, illetve sok esetben az az irodalmi szemlélet, mely bár értékesnek és jó

„alapnak” tartja a népi kultúra szövegeit, azokra sokszor átalakítandóként, formálandóként

tekint.

A meseszöveg – gyűjteményekről, a mesemondás hagyományos alkalmairól, a mese

esztétikájáról szóló és sok más, a népmesével kapcsolatos történeti, vagy folklorisztikai,

esetleg pedagógiai szempontú kutatások több ezer oldalnyi szöveget tesznek ki. Én nagyot

ugrok az időben, és arról a fontos és európai szinten meghatározó jelentőségű módszerről

írok, amelyet egyéniségkutató iskola/módszer vagy budapesti iskola/módszer néven ismerünk,

(1940-es évektől kezdve beszélhetünk róla) s amely Ortutay Gyula nevéhez köthető. Az

egyéniségkutató iskola tevékeny kutatói rájöttek, hogy egy – egy bizonyos folklór műfaj

sokkal pontosabban és jobban vizsgálható, ha nem csak magát az alkotást, hanem az adott

folklóralkotást létrehozó személyt, az őt ért hatásokat, életútját, egyéniségét is kutatják. (S bár

a népi kultúrában terjengő szüzsékből (a történet-rész váza) „dolgozik” a mesemondó, az

adott mesét a mesemondó hozza létre abban a pillanatban, amikor elmeséli azt,

megismételhetetlenül és egyedien.) Ezzel a szemlélettel jöttek létre például az Új Magyar

Népköltési Gyűjtemény bizonyos kötetei, azok, amelyek Fedics Mihály, Ámi Lajos vagy

éppen Pandur Péter mesemondók repertoárjának közlése mellett a fentebb említett

szempontokat figyelembe véve, a következőket is vizsgálták: a mesemondó lakóhelye és

környezete, a mesélő társadalmi státusza, a mesemondó élete, a mesemondás ideje és helye

stb.

Az egyéniségkutató iskola világhíréhez hozzátartozik, hogy nem csak a népmese kapcsán,

hanem később a folklór más területeinek vizsgálatánál is alkalmazták. A leghíresebb ilyen

jellegű (tehát nem a népmese témájában megjelenő) hazai munka Martin György folklorista,

tánckutató, Mátyás István ’Mundruc’ kalotaszegi táncosról szóló kiemelkedő könyve.

Mitől lesz hagyományos a mesemondás? Ha nagyon az alapoknál akarom kezdeni, azt

mondom: a hagyományos mesemondás a szóbeliség művészete, tehát semmiképpen ne írott

szövegek felolvasására gondoljunk. Ha hagyományos - tehát élőszavas – mesemondásról

beszélünk, akkor ki kell jelentenünk: a mesét nem olvassák, hanem mondják. A fentebb

említettek miatt fontos megjegyezni, hogy az élőszavas mesemondást a szóbeliség törvényei

jellemzik: improvizatív, változatokban él, vagy ahogyan általános iskolában tanítják „szájról

szájra terjed.” A hagyományos mesemondás a népi kultúra része, tehát hasonlóan a

népdalokhoz, a szövéshez, az aratáshoz és a bálokon táncolt néptánchoz, szerves részét

képezte a tradicionális ünnepeknek és mindennapoknak. (Az előző példában a szellemi

kultúra néhány szeletét, és a paraszti munka egyes részeit is megemlítettem, ezzel a népmesék

hagyományos kultúrában való stabil és a közösség által is legitimált minőségére akartam

célozni.)

Talán a legfontosabb különbség a „ köztudatban létező ” mesélés és a hagyományos

mesemondás között a közönség kérdésében érhető tetten. A hagyományos mesemondás

esetében felnőtt mesemondóról van szó, aki többnyire felnőtteknek mesél. Ez nem azt jelenti,

hogy ezeken a mesemondó alkalmakon nem lehetett jelen gyerek. Természetesen

„nyomokban előfordult” a téli éjszakák fonóiban, vagy az őszi tollfosztáskor, a kemence

sutban, vagy az ajtó mögött megbújó gyermekhallgatóság is, de meg kell, hogy értsük: ezen

alkalmak célközönsége a falu felnőtt társadalma volt.

Nem minden nap és nem minden időben volt a közösségben élőszavas mesemondás.

Alkalomhoz kötött jelenségről beszélünk, ami például munkaalkalmakkor, fonókban, vagy

szőlőőrzéskor, tehát hagyományos társas eseményeken fordult elő. A mesemondás funkciója

nem a meseterápia alkalmazása, nem az „ősi magyar tudás” átadása volt, hanem a

szórakoztatás. Abban, a napjaink mércéjével mérve technikailag modernnek nem nevezhető

világban, az emberek nem a televízió képernyője előtt töltötték idejüket, hanem egy olyan

évezredes múlttal rendelkező szórakozási formát választottak, amelyre egész Európában s az

egész világon találhatunk példát. A mese folyamát, a mesélés mikéntjét a mindenkori

közösség normarendszere irányította. A hallgatóság passzív mesetudása volt az az értelmezési

keret, amely az élőszavas mesemondást a saját funkciójában alakította; – bele-bele

szólogattak, belekérdeztek stb. – a közösség tehát legitimálta vagy éppen átalakította az adott

mesét.

Egy-egy adott közösségben általában egy-két, de akár több jó mesemondó is lehetett.

Újra megemlítem, hogy a mesélés közösségi volt; nem feltétlenül családi, szűk körben

létrejövő dolog, s nem is olyasmi, amit manapság sokszor elképzelünk, ha a mese szót halljuk:

nem ágyban fekvő gyereknek, elalvás előtti könyvből felolvasásról, hanem sokszor pajzán

vagy éppen borzalmakkal teli izgalmas történetek előadásáról van szó, ha a hagyományos

mesemondásról beszélünk. A jó mesemondó igazi specialistája volt a közösségének. Akár

csak a jó suszter, kovács, vagy nótafa, a mesemondót s annak tudását is értékelte és elismerte

a közösség. Az élőszavas mesemondás technikáival, a népmese mai életével és a mesék

rendszerezésével folytatom írásom a következő számban.

(Görögkatolikus Szemlélet 2017 nyár)