Hutter Anett
mesemondó

Kislány koromban, amíg a szüleim dolgoztak, a nagymamámék háztáji gazdaságában játszottam. A határ, a kert, az istállók, a padlás, a kamra, a veranda, a hosszú parasztház tele voltak érdekességekkel, játékokkal, mesékkel, amik – ma már tudom – a nagy család mindennapi használati tárgyai voltak. Munka közben – ami nekem játéknak tűnt – énekeltünk magyarul, vagy tótul, és hallgattuk a nagypapa történeteit. Aztán továbbtanultam és anyuka lettem. Édesanyaként otthon, illetve az iskolai és óvodai tanítás-nevelés közben azt tapasztaltam, hogy amikor a gyerekek fáradtak, rosszkedvűek, vagy éppen esik az eső, akkor nem lehet eredményt elérni, az egész foglalkozás nagyon nehezen döcög. Ezért feladtam az elérni kívánt pillanatnyi célt, és csak arra koncentráltam, hogy töltsük el értelmesen a közös időt. Ekkor kezdtem el mesélni.

Rájöttem, hogy a hetedikes kamasz éppen úgy, mint a középsős óvodás a hagyományos élőszavas népmese hallatán hátradől, kitágul a pupillája és két perc után már az Óperencián túl küzd egy sárkánnyal. Igen ám, csak jöttek a kérdések: Anya, az micsoda? Anett néni, ez mit jelent? Akkor döbbentem rá, hogy sok gyerek sosem látott még „teknőt, kézimalmot vagy keszkenőt”. Ekkor döntöttem el: Le kell hozni a padlásról és be kell vinni a gyerekek közé, hogy lássák, hallják, szagolják, próbálják! 

Az a célom, hogy a szavak jelentését, és a mögöttes tartalmát adjam át a rámbízottaknak, akár mint édesanya, mint germanista, mint kommunikációs szakember, vagy mint pedagógus nézem a dolgokat. A magyar szövegfolklór kimeríthetetlen kincstárunk ehhez az örömteli élményhez, és minden magyar gyerek be tudja fogadni.